[:hu] 

A kéregetés is azért hiányzik, mert el lehet cseverészni, jobban át tudják érezni a sorsomat...

Niki arcára ránőtt a mosoly. Olyan, mintha a füle mögött két titkos mágnes bujkálna, melyek felfelé húzzák a szája széleit és nem engedik. Öröme fertőző és akaratlanul ráragad arra is, aki vele beszél. Pedig Niki sorsa közel sem felhőtlen, életét tragédiák árnyékolják be, ennek ellenére elképesztő kitartással és lelkesedéssel kimászott a legmélyebb gödrökből is. Életkedvét receptre kellene felírni, története pedig sokak számára tanító jellegű lehet.

Nikivel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Miklós utcai Hajléktalanellátó Központjában találkoztam először, Mesit már ismerősként üdvözölte. Nincsenek kínos körök, velem is hamar megtalálja a hangot és olyan könnyedén elcsacsogunk, mintha ezer éve ismernénk egymást. „Szeretek beszélgetni, a villamoson és a buszon utazva nagyon sok ember történetét megismerhettem. A kéregetés is azért hiányzik, mert el lehet cseverészni, jobban át tudják érezni a sorsomat.” Miközben kedvesen azon rivalizálunk, melyikünk szenved jobban a fullasztó melegtől, fesztelenül körbevezet a szobáján, melyet több asszonnyal oszt meg.

A saját szállás korábban még elképzelhetetlen volt a harmincadik évét taposó lánynak: hat hónapig az utcán élt, majd három évig alkalmi szállásokon húzta meg magát. „2012 szeptember 4-ig a szüleimmel laktam egy nyolcadik kerületi önkormányzati lakásban, próbáltam elviselni az italozásukat. Egyre többet ittak, anyámnak négyszer volt eltörve vagy a keze, vagy a lába, édesapám többször kísérelt meg öngyilkosságot. A végén már a rendőrség is rendszeresen kijárt és elegem lett, eljöttem otthonról és inkább az utcára mentem.”

A fiatal lány kéregetésből próbálta meg eltartani magát, kisebb-nagyobb sikerrel. „Akkoriban napi 2-3 órákat aludtam, be volt dagadva a bokám, de valamiért nem akartam szállásra menni, a nyarat inkább kint töltöttem. Ide november 12-én jöttem be és februárig egész jól mentek a dolgaim. Aztán 2015 februárjában történt egy tragédia, apám brutális módon megölte anyámat, a lakást pedig elvesztettem, mert egyik adósság jött a másik után, mindenki rám szállt.”

Niki a borzalmak ellenére igyekezett összeszedni magát, de nem tagadja, előfordultak nagyon nehéz pillanatok: „volt, hogy nagyon rossz idegállapotban voltam, zavartak a hangok meg minden. Végül felhívtam egy pszichiáter ismerősömet, aki elintézte, hogy felvegyenek a pomázi kórházba, ahol 3 hónapig voltam, majd utána kerültem ide.”

A lány élete szerencsére pozitív fordulatot vett, szeptembertől Tordason fog lakni, ahol női ruha készítőként dolgozik majd és a lakhatása is biztosítva lesz. „Arra vágyom, hogy rendeződjön az életem. Nekem fontos, hogy legyen egy olyan hely, ahol nem ismernek, mert akkor jobban tudok intézni mindent. Ezért lesz jó ősztől.”

Mikor Mesi arról faggatja Nikit, hogy mit üzenne sorstársainak, és egyáltalán a világnak, már kapásból jön is a válasz: „ne igyanak! Nem éri meg, ide lehet jutni. A gyilkosság is az ital miatt volt, azóta tudom, hogy mit tud okozni. Ha én meg tudom állni, más is. Remélem, sokan tanulnak a példámból. És hogy mit kívánnék? Változzon meg az emberek gondolkodásmódja és nézzenek más szemmel a hajléktalanokra, ne ítélkezzenek!

A menhely irodájának asztalát közben ellepik Niki tarkabarka mandalái. A színes ceruzákhoz akkor menekül, mikor szomorú vagy egyszerűen csak el akarja terelni a figyelmét.

„Fogadj el egyet, kérlek! Válassz nyugodtan!” - mondja Niki a jellegzetes mosollyal az arcán, majd felém nyújtja a méretes mandalastócot.

Elveszek egy igazán színes darabot, majd aláíratom.

Niki mosolya rám ragadt, most már rólam is levakarhatatlan.
Hogy találtál a mandalára, Niki? - kérdezi Mesi a lányt, de a válasz már csak egy következő fejezetből derül ki..

 [:en]Currently only in Hungarian…[:]