Egy életre meghatározta az életemet, hogy a fogolytáborból meg tudtam szökni…

 „Éppen most múlt 72 éve, hogy elmenekültem és holnapután ünneplem a hazaérkezésemet. Ezek után már könnyebb volt elviselni a világot.”

 A budaörsi otthon egyik szobájában Ambrus András dedikálja Mesinek az életéről szóló, "A Mindenható markában" című könyvét. Mesi utólag megsúgja nekem, hogy számára különleges erővel bírnak az idős úrral való találkák, mert a bácsi egy számára fontos emberre emlékezteti. „András bácsit hallgatva nagyon sokszor jut eszembe Nagypapám, aki idén volt 102 éves. Hihetetlen sorsa van neki is, sok hasonló nehéz és küzdelmes kalandon ment át ő is. András bácsihoz hasonlóan ő is rengeteget énekel, ráadásul mindkettőjük életfelfogása és akaratereje kivételes. Hiszem, hogy az éneklés erejének is köszönhetik, hogy még mindig köztünk vannak.”

 A román iskola elvégzése után általános mozgósítást rendeltek el Székelyföldön és a fiatalembert, aki akkor még a 18 évet sem töltötte be, behívták. „Először nagy lelkesedéssel végeztem a feladatot és meg kell mondanom, a mai fiataloknak sem ártana egy fél év katonaság. Mozgásra késztettek, sok mindent megtanítottak és úgy tudtak fegyelmezni, hogy az hihetetlen” – meséli a kezdetekről az egykori hadfi.

 András bácsi a fronton is szolgált, a határőrségtől először a repülősökhöz kérette át magát, aztán időjárás-előrejelző lett. Hamarosan nyílt titokká vált, hogy a háborút elvesztették, ám a harcok továbbra is folytatódtak egészen addig, amíg az oroszok előrevonulása miatt vissza kellett vonulniuk. A fiatal baka úgy döntött, hogy harmadmagával kiválik a társaságból és meghúzódnak a Balaton mellett. A galiba akkor kezdődött, mikor valaki feljelentést tett és hadbíróság elé állították őket szökés vétsége miatt. Az akasztás szinte garantált volt, ám ekkor szerencsés fordulat következett: „Olyan bírónk volt, aki járt már a szülőfalumba és megismert a tájszólásomról. Elnézte a szökésünket és azt diktálta a jegyzőkönyvbe, hogy tisztálkodni tértünk haza az útba eső ismerősünkhöz.

Bár a kivégzést megúszták, a kálváriának és a katonáskodásnak nem lett vége: miután csapataink visszahátráltak Ausztriába, a németek lefegyverezték András bácsiékat és munkaszolgálatosak lettek. „Ott éltük meg a háború végét. Már indultunk vissza, mikor csapdába kerültünk, az oroszok összetereltek és egy fogolytábort létesítettek a Dunántúlon. Onnan vittek tovább a szomszédos Románia túlsó felére, az orosz határra, ahol étkezés és víz is alig volt, örültünk, ha egyszer ettünk.” András bácsi leleményességének és kondíciójának hála végül meg tudott szökni, amit a mai napig sorsfordító pillanatnak, afféle átváltozásnak él meg.

 „Sok minden felmerül, hogy mit nem kellett volna tennem az életemben, de mivel ezt a kort megértem, az az érzésem, hogy minden úgy volt jó, ahogy.”

 A búskomorság egyszer régen odáig fajult, hogy András bácsi fejében még az öngyilkosság gondolata is megfordult egy villamos út alkalmával. Amikor körbenézett a járművön három fiatalemberre lett figyelmes, akik közül az egyiknek mindkét keze hiányzott. Az idős úr elszégyellte magát és arra jutott, hogy az ő bánata ehhez képest nem is nagy és a látottak a mai napig  emlékeztetőként szolgálnak neki.

 Szerencsére ma már nem gyötrik András bácsit ilyen mély lelki válságok, de az tény, hogy a mostani világgal meglehetősen elégedetlen.

„Sok mindent meg kéne változtatni, de ez lehetetlen. Az emberiség el fog pusztulni, mert megsértette a természetet. Ápolni kellene az évezredes hagyományokat, megtartani a falvakat, kézzel végezni a földművelést. A világ változhatatlan, nem lehet visszafordítani csak akkor, ha Isten újrateremti az embert. Nem kellett volna megélnem azt, ami most történik a világban. Az egyetlen dolog, amivel el tudom terelni a figyelmem, hogy sokat dolgozom kint a kertben.”

 András bácsi 35 éve lakik Budaörsön, a házához egy nagy kert tartozik, amivel sok a munka ugyan, de az idős úr mégis élvezi, ráadásul a jó levegőn lehet. Óriási szívfájdalma azonban, hogy egy ideje csak egyedül élvezheti a békés nyugdíjas éveket, feleségét, akivel 62 évig éltek makulátlan boldogságban, pár éve vesztette el.  „Szinte vígjáték volt, ahogy megismerkedtünk.” – csap bele András bácsi a romantikus történetbe, melynek végéről csak a következő fejezetben rántjuk le a leplet..